Szerz(ők): P. Bátor Péter Botond | Fotós(ok): Bátor Botond, Erdős Géza, Legeza László, P. Marian Waligóra, Szacsvay Péter Szűcs Tamás
„Ha tudni akarod az ország sorsos állapotját, tekints Remete Szent Pál rendjére. Ha számukat fogyni látod, tudd meg, hogy az országnak is rosszul áll a szénája, de ha őket növekedni látod, tudnod kell, hogy az ország is felemelkedőben van.”
(Pázmány Péter)
Nem szeretnék nagyobb szerepet tulajdonítani ennek a magyar alapítású rendnek, mint amit megérdemel, de szeretném a feledéshomályából úgy kiemelni, hogy a valóság talaján maradva, minden álmisztikus, varázslatos túlzásoktól mentesen az olvasó előtt feltáruljon ennek a páratlan történelemmel rendelkező rendnek a jelentősége.
A hetvenes években Pécsett jártunk osztálykiránduláson, s ahogyan a Misina tető tévétornya felé tartottunk, útközben elhaladtunk egy viszonylag új templom mellett, melynek terméskőből készült falai, környezetbeillő hangulata már gyermekként is magával ragadott. A buszmegállót „Pálosok”-nak nevezték. Senki nem tudta, hogy mit jelent ez pontosan, vagy ha tudta is, nem mert róla beszélni. Több évtized eltelt azóta, s ma már egyre inkább ismerik ezt a néha titokzatosnak tűnő szót. Nézzük csak meg, rejlik-e benne egyáltalán valami titokzatosság?
Fehér barátok
A pálosok mindig emberközeliek voltak, „fehér barátok”, olyan emberek, akik az adott korban nem különlegességükkel, hanem normális létükkel szolgálták az Istent, az embereket, a nemzetet. A pálosok küldetése, hogy másoknak a kegyelem erejével segítsenek Isten felé magasba emelkedni, az emberek szívébe akarják beleoltani az evangéliumi reményt. A pálosok tudták, hogy felelősségük van a jövőért, a nemzetért. Amit a pálos Pongrácz atya egykor megfogalmazott, „Te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani.”, ez a titok, páratlan összefüggés, mintha prófécia is lett volna egyben. |
Az első kolostorok
Annak a rendnek csírái, melyből magyar történelmet formáló szerzetesközösség született, a Pécs melletti Mecsekben bújtak elő. 1225-ben Bertalan pécsi püspök, aki II. Endre feleségének, burgundi Jolántának kíséretében jött hazánkba a híres cluny bencés kolostorból, a Szent Jakab-hegyen gyűjtötte össze és telepítette le a Mecsekben élő remetéket, akiknek szabályzatot is adott. Ő maga is többször megfordult „kedvenc” remetéi között, hogy elcsendesedve, Istenre figyelve nyerjen erőt ahhoz a munkához, amit végeznie kellett püspöksége alatt. A remeték itt olyan kolostort kezdtek építeni maguknak, mely szerény volt ugyan, mégis tele gyakorlatiassággal, ötletekkel. Halastó, vízgyűjtő rendszer, mely soha nem száradt ki, mély és hosszú pince, melynek maradványait ma is megláthatja a szemfüles látogató. A pálosok itt egy XX. századi remeteséget szerettek volna létrehozni a lelkipásztori és egyéb munkában megfáradt rendtagok számára. A kis gazdaságban, fizikai munkával egybekötve mélyedtek volna el még inkább a természet csendjén át Isten titkaiban. Megtekintették volna a Zsongor-kő szikláiról a mélyben elterülő csodálatos tájat, melynek láttán szárnyakat kap a képzelet, hogy az imában és a kis remete-kolostor békéjében a Szentlélekisten a teremtett világ egységét és harmóniáját oltsa be az emberi szívbe. De ehelyett üldözés és börtön várt a pálosokra, mert bár 1950. június 11-én lett volna az új kolostor ünnepélyes felszentelése, két nappal előbb – a rablók zaklatásai miatt – kénytelenek voltak elhagyni házukat és a hegy lábához, Patacsra költözni.
De menjünk vissza a XIII. századba. Képzeletben keresztülszeljük az országot a Pilis felé. Az itt élő remeték még a teljes magányban dolgoztak, imádkoztak és vezekeltek a saját és mások bűneiért. Időközönként betértek a városokba, ahol az emberek szeretettel fogadták őket, megvásárolták tőlük portékáikat, melyeket a rejtekben készítettek. Esztergomban, a királyi városban különös szeretettel tértek be egy tiszteletreméltó papnak, Özséb kanonoknak a házába, aki nem csak vásárolt tőlük, hanem meg is vendégelte őket és elbeszélgetett velük. Megszerette tiszta életük zavartalan békéjét. Valószínűleg „lelki atyjuk” is volt: gyóntatta, és vezette őket a lelki élet ösvényein. A velük való beszélgetések „Isten ösztökéi” voltak Özséb számára, amelyek egyre jobban a magány felé hajtották őt. Vágyódott a pilisi erdők vadonába, de tervének keresztülvitelét késleltette az országra zúduló tatár betörés 1241-ben. Özséb atya ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett és lehetett. A Batu kán személyes vezetése alatt álló tatár sereg másfél évi pusztítás után Ogatáj főkán halála hírére visszavonult. Özséb atya alaposan kivette részét a testi és lelki romeltakarításból, újjáépítésből négy éven keresztül. 1246-ban lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Váncsay István érsek engedélyével a Kesztölc közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, ahol az imádság, a böjt és az engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára. A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy a Csévi-szirtek alatt (Pilisszentlélek határában) a „hármas-barlangnál” a forrás mellé letűzte a Szent Keresztet. Életszentségének híre hamar elterjedt az egész vidéken, és sokan járultak hozzá tanácsait kikérni, és tanítását hallgatni. Nemsokára követői is akadtak, akik magukévá tették szigorú, vezeklő életmódját. 1250-ben a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, kisebb templomot építettek a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott az együtt lakó remeték számára, magas fallal körülvéve. A mai Klastrompusztán, a szépen felújított romok között sétálva felidézhetjük a múltat. Özséb személye a realitás talaján áll, nem szövik át legendás aranyszálak. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútját tekintve. Egy éjjel, imádság közben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül Özséb atya keresztje előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. Özséb úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték lángjait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, ahol életükkel, példájukkal, tudományukkal napként ragyoghatnak az Egyházban, taníthatják és támogathatják egymást Isten buzgóbb szolgálatára.
A cikk folytatását elolvashatja az Explorer Magazin januári számában!
