Tavaszi séta Szekszárdon

Csak arra vártam , hogy elálljon az esõ: egy hirtelen ötlet egy szürke hétköznap délután, és másnap reggel már egy vonat hátsó ablakából gyönyörködtem a napsütötte szántóföldekben. Úti célom Szekszárd volt, a híres borvidék központja, a gemenci erdõ kapuja, a sárközi népmûvészet fontos városa, Babits szülõhelye, az egykori római nagyváros – sok néven emlegethetem, hiszen ennek a vidéknek valóban ezer arca van.

Szekszárd szíve a Garay tér, melynek minden százéves, mûemléknek nyilvánított épülete sajátos történetet mesél: a zömökebb, kékre festett épület például a sarkon az Augusz-ház, mely egykor kaszinóként, majd zeneiskolaként és könyvtárként is mûködött, és melyben Liszt Ferenc több alkalommal szórakoztatta zongorajátékával vendéglátóit. Vele szemben áll a pompás Diczenty-palota, melynek helyén egykor a nagyot mondó Háry János történetét megéneklõ Garay János szülõháza állt.

A dombtetõn álló templom felé indulva kávézókkal, éttermekkel, üzletekkel és padokkal szegélyezett klasszikus, ám valahogy mégis egyéni – ahogy mi neveztük: „igazi szekszárdi” – korzón sétálhatunk, és szemlélhetjük tovább a gyönyörûen felújított épületeket. Szecessziós stílusjegyeket visel a kicsi, belül családias hangulatú Német Színház, melynek állandó társulata színvonalas, modern, német nyelvû mûsorának köszönhetõen az egész országból kap meghívásokat. A futónövények között nyílik a „Garay-pince” borozó, melynek elõdjét még a középkorban építették a bencés szerzetesek, a már akkor értékes helyi borok számára. Nem messze innen, a Megyeháza külsõ udvarában található az a híres borkút, melybõl jeles alkalmakkor kétféle szekszárdit csapolhatnak az idelátogatók.

Kiérve a Béla térre, elsõként a fölénk magasodó templomot vesszük szemügyre, mely jóval nagyobb, mint a képeslapokon tûnik – nem véletlenül, hiszen Közép-Európában egyhajós kategóriában valóban a legnagyobb. Bekukkantunk a régi Megyeháza udvarába is, ahol egy hangulatos romkertet találunk. I. Béla király, akit a történészek a kereszténység magyarországi megszilárdítójaként emlegetnek, 1061-ben alapította a szekszárdi bencés apátságot, mely az elkövetkezõ évszázadokban meghatározta a város szellemi és gazdasági fejlõdését. A hozzájuk tartozó templom romjai láthatók itt, melyek feltárásakor a király sírját ugyan nem találták meg, ám helyette egy régészeti szempontból igen nagy jelentõségû római kori szarkofágra bukkantak. Nem ez volt az elsõ eset, hiszen a Csatárhegy szõlõmûvesei már hosszú évszázadok óta kapáltak ki csontokat, rozsdaette vasfegyvereket, amikrõl talán nem is gondolták, hogy még a rómaiaknál is õsibb idõkbõl származnak. Pedig minden történelmi és régészeti adat arra utal, hogy a várost kelták alapították, akik mintegy fél évezredig békében éltek a Duna síkja és a szekszárdi dombok találkozásánál. A Krisztus utáni elsõ évtizedekben azonban õket is leigázták Augustus császár hódító seregei, akik megtartották új székhelyük, Alisca eredeti nevét. A város Pannónia dunai határszélén fontos stratégiai szerepet játszott, így a második évszázadra a Rómától egészen Galliáig vezetõ úthálózat, és vele a világkereskedelem is elérte. Száz évvel késõbb Galerius Caesar lecsapoltatta és kivágatta a Balaton és a Duna között elterülõ hatalmas mocsarat és erdõséget, mely értékes területet aztán feleségérõl, Valériáról nevezte el.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2007. márciusi számában olvashatják!