Zebracsordák és turistacsoportok

Az, hogy miért kívánkozik valaki éppen Tanzániába, az elsô pillantásra talán nem teljesen világos. Ha azonban van alkalmunk egy 360 fokos pillantást vetni a Ngorongoro kráter belsejében elterülô trópusi szavannán legelészô növényevôk szinte végeláthatatlan csordáira, amint ittott a ragadozók jelenlététôl megriadva, heves vágtába kezdenek, megremegtetve lábunk alatt a földet – nos, akkor megérthetjük azt a több száz turistát, aki még rajtunk kívül ugyanúgy figyeli megdobbanó szívvel a fenti látványt. No, de ne szaladjunk ennyire elôre.

Tanzánia meglepôen fel van készülve a turisták áradatára, és további beruházásokkal próbálja még vonzóbbá tenni az országot. Mellesleg alaposan rá is fér az országra a fejlesztés, az utak állapota katasztrofális, talán részben ennek köszönhetôen az autók, buszok a szétesés határán vegetálnak, így hát a közlekedés igencsak nehézkes. A felkészültség az utazók kiszolgálására értendô. Manapság már szinte mindenhol találni elfogadható minôségû szállást, és szinte minden megoldható az utazási irodákon keresztül; buszos turistaút, dzsipes szafari, sátras kirándulás, vadásztúra stb. Mi azonban saját szervezésben tettük mindezt. Kézenfekvô megoldás a fôvárosba Dar es Salaamba vagy Arushába repülni és onnan szárazföldön utazni tovább, de mi Kenyába, Nairobiba érkeztünk.

Az elsô kommunikációs nehézségek után (a minket váró összekötô tábláján értelmezhetetlen betûcsoportosulás volt olvasható a nevem helyet) csak feljutottunk egy Tanzániába induló buszra, csalódott kenyai arcok tucatját hagyva a peronon. Ôk ugyanis azt remélték, náluk „nyaralunk”. A hosszú buszúton viszont rögtön találkoztunk a maszáj törzs Kelet-Afrikára oly jellemzô képviselôivel, akik hagyományos vörös lepleikben, lándzsáikkal, sárral tapasztott hajukkal szinte a földbôl bújnak elô, hogy fényképezkedjenek és persze ezért némi pénzt kérjenek. Beszélnek egy kicsit angolul és egyszerû ékszereket, faragványokat próbálnak eladni az embernek. A határ túloldalán fekvô Arusha, a vidékre jellemzô rendezetlen, szervezetlen, de dinamikusan növekvô város. John, a kiválasztott vezetônk az itteni szokásoknak megfelelôen indiai volt, viszont az interneten megbeszélteknek nem megfelelôen egy szétesés határán álló terepjáróval várt minket. Kemény harcba került, míg az autót egyáltalán kitakarították. Végül mégis elindultunk vele – óvatosságból persze elôször egy rövidebb, kétnapos túrára. Amikor azonban gyakorlatilag megfeneklettünk a Meru hegy oldalában a felezô váltó hibája miatt, és másfél kilométert kellett tolatnunk lefelé, nagy patáliát csaptam John-nál. Mire az autót elvitték javítani, csak hosszú órák idegôrlô várakozása után kaptam vissza végre, többé-kevésbé mûködôképes állapotban (a légkondicionáló persze ismét rossz volt, ami miatt újból elõjöttek a félelmeim). Amikor azonban a Tarangire Nemzeti Park felé haladva még a kipufogó is kilyukadt, elszakadt a cérnám és új autót követeltem. Az új autó állapotától félig-meddig megnyugodva folytattuk utunkat a jóval távolabb fekvô Tarangire Nemzeti Parkba.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2005. júliusi számában olvashatják!