Ez csúcs!

Számtalan oka lehet annak, hogy valaki õsz végén, tél elején nekiindul Magyarország legmagasabb hegységének, a Mátrának, még akkor is, ha az errefelé máskor csodálatos természet ilyenkor nem feltétlenül a legszebb arcát mutatja, sõt. De hogy egészen õszinte legyek, nem túl sokat tudtam volna felsorolni ezek közül mielõtt elindultam.

Napokig kocsikázni a legnagyobb élvezettel, anélkül, hogy 90 fölé menne a sebességmérõ mutatója, nem, ez még nem a megvilágosodás. A mátrai kanyargós utak – különösen egy feszesebb futómûvel párosítva – önmagukban megérnek egy látogatást, a Pásztó–Tar–Galyatetõ–Mátrafüred–Sástó–Kékestetõ–Parádsasvár–Parádfürdõ négyszöget mindenkinek csak ajánlani tudom, aki képet szeretne kapni a buddhista ajánlásról, mely szerint nem a cél a fontos, hanem maga az utazás. De ha már Buddhánál tartunk, Taron található magyarország két sztupája – buddhista ereklyetartó szentélye – közül, a kisebb, a Kõrösi Csoma Sándor emléksztupa, amelyet õszentsége, a XIV. dalai láma szentelt fel 1992-ben.

Ráérõs vendéglátók
A nyári hajtás után már kipihenték magukat a vendéglátók, és szinte ki vannak éhezve a vendégekre. Mivel a nem idevalósiakon általában messzirõl látszik, hogy nem idevalósiak, ezért a mátraiak gyakran már távolról invitálják õket, legyen szó tájház- vagy kosárfonómúzeum-látogatásról, vagy éppen finom falatokról. Ebben a kérdésben ottjártunkkor a magát csak Gyuriként bemutató, pestiesen szólva „nagy arc” vitte el a pálmát Parádon, aki nagyjából 60-80 méter távolságból, jól látható, széles mozdulatokkal mutogatta el, hogy hová is parkoljunk, majd azt, hogy ezután mi is a teendõnk. Az úriember a tájházzal volt, utólagos véleményünk szerint nem teljesen hivatalos kapcsolatban, mindenesetre nagyon sok érdekes információt tudhattunk meg tõle magáról a több mint 200 éves épületrõl – szerinte van az 3-400 éves is –, amelyben gyerekkorát töltötte, illetve a korabeli helyi szokásokról, a környékrõl. Erõsen csapongó gondolatmenete miatt az információk megszerzésének nem éppen a leggyorsabb, de igen szórakoztató módja a vele való társalgás. Azt is tõle tudjuk, hogy a hutaiak – Parádhuta – legalább 10-15 évvel tovább élnek, mint a többi környékbeli falu lakói, és ezt a faluban található Clarissa-forrás vasas vizének köszönhetik. Utánajártunk a dolognak, és bár reprezentatív felmérést nem készítettünk, mindenesetre a forrásnál talált néhány, tekintélyes mennyiségû PET-palackkal felszerelt sorbanálló valamelyest alátámasztani látszott a legendát – különös tekintettel arra, hogy a forrás inkább csak csordogál, mint folyik, így a sorállás akár fél–egy órás is lehet. A víz nagyon enyhén szamócaszörp színû, az íze viszont savanykás. Vashiányos, vérszegény turistáknak kötelezõ megálló.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2007. januári számában olvashatják!