Termálvízi kenutúra

„Te megőrültél?” – kérdezték kikerekedett szemmel barátaim, mikor bejelentettem, hogy januárban kenutúrára indulok. Meglepettségük érthető, hiszen ők ekkor még nem tudták, hogy a Hévízi-tó forrásából eredő melegvizű patak télen is kiváló lehetőséget nyújt az evezőktől és a természettől szabadulni képtelen emberek számára.

Gyors bepakolás az autóba, az utánfutó biztonsági ellenőrzése, indulás – méghozzá a raktárba, ugyanis a féklámpák felmondták a szolgálatot, nélkülük pedig ugyanolyan felelőtlenség lenne elindulni, mint mentőmellények nélkül. Kis késéssel, de működő féklámpákkal érkezünk Hévízre, ahol a patak partján már izgatottan várakoznak útitársaink. Amíg a fiúk vízre teszik a kenukat, a lányok összekészítik a test és a lélek felmelegítésére szolgáló védőfelszereléseket – nyomban feltűnik, hogy rutinos csapattal van dolgom. Nem

is teketóriáznak sokáig, pillanatok alatt kialakítják négyfős legénységeiket, csak én árválkodok egyedül, társak nélkül. Végül egy fiatalember és kislánya fogad be alkalmi „családtagjának”. Mikor kiderül, hogy férfi útitársam éppen egy 100 kilométeres kenutúrára készül, nyelek egy nagyot, majd kissé kényszeredett mosollyal nyugtázom magamban: megtisztelő, ám kemény feladat elé nézek.

Az első csapások még kényelmes tempóban telnek – tündérrózsákat fotózunk, a kristálytiszta patak vizét kémleljük, s közben arcunkat melengetjük a nap sugaraival. A szűk kis patak, mint egy varázsút, úgy vezet be minket, ha nem is Óz, de a természet csodálatos világába. Az érintetlen környezet közelsége olyan mélyen megbújó, velünk született, de mégis ismeretlen érzéseket kelt újra életre bennünk, mintha több évezrednyi kényszerű távollét után most térnénk vissza igazi otthonunkhoz, az anyatermészethez. A horgászokat és a parton sétálókat olyan örömmel üdvözöljük, akár a rég nem látott családtagjainkat. Önfeledt hajózásunknak végül a közelben felbukkanó zsilip vet véget. Óvatosan kiszállunk, majd a sáros partoldalon csúszkálva felvonszoljuk kenunkat a töltésre. A többi hajó még nem futott be, így szusszanunk egyet, s máris lefelé „szánkázunk” a partoldalon több tízkilós hajónkkal. Már éppen indulnánk is tovább, mikor útitársaink, beérve minket, bejelentik: pihenő!

A lélekmelegítő adta erő fél óra evezés után elszáll karjaimból, s a nap sugaraival együtt lelkesedésem is lassan eltűnik. A természet mégsem kímél. Néhol a sűrű nádas, néhol a vízinövények hada teszi szinte lehetetlenné a hajózást. Néhány kilométer evezés után azonban bekövetkezik az, amitől a legjobban tartottunk – a patak medrét, egy pár méteres szakaszon, olyan hatalmas sziklák uralják, amelyeken még ezek a kis merülésű hajók sem tudnak átkelni. Lélekben már mindenki az újabb átemelésre készül, mikor túravezetőnk magára húzza gumioverallját, és nemes egyszerűséggel a vízbe gázol. Feltűri ingujját, erőt vesz magán, majd nekilát a „sakkozásnak”. Mivel a hévízi forrásától legalább 8 kilométerre vagyunk, a patak vize már közel sem olyan kellemes hőmérsékletű, mint a tófürdőben, így a produkció puszta látványa is elég ahhoz, hogy vacogni kezdjen a fogunk.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. februári számában olvashatja!