Cápás merülések

Steven Spielberg 1975-ben bemutatott A cápa című filmje sokkolta a közvéleményt. Azóta a vízben önfeledten lubickoló fürdőzők gondolataiban a legrettenetesebb lehetőség egy, a felszínt áttörő, háromszög alakú hátúszó megpillantása. A cápa fogalma mind a mai napig sokak számára egyet jelent Spielberg vérszomjas szörnyetegével. Lássuk, hogy ezzel szemben mi a valóság!

A tudomány mai ismeretei szerint a Föld tengereiben mintegy 390 cápafaj él. A porcos halak osztályába (Chondrichthyes) rendszerezett állatcsoport tagjainak több mint kétharmada alig éri el az egy, másfél méteres testhosszúságot. Két tucat faj kivételével a cápák semmilyen veszélyt sem jelentenek ránk, emberekre nézve. Ha a statisztikákat vesszük szemügyre, bízvást állíthatjuk, hogy az emberekkel szembeni állattámadások listáján a cápák kullognak a rangsor legvégén. Létezik egy jól feldolgozott adatbank, a Floridai Természettudományi Múzeum által gondozott International Shark Attack File (Nemzetközi Cápatámadási Dosszié), e nyilvántartás, mely szerint éves átlagban 100 cápatámadás történik a tengereken, amelyből 5-15 végződik halálos kimenetellel. Ezzel szemben például kutyaharapás miatt évente átlagosan 20 ezren, méhcsípésben pedig 5 ezren vesztik életüket. A cápákhoz képest sokkal nagyobb, potenciális veszélyt jelentenek az alligátor- és a vízilótámadások, illetve a kígyómarások. Jó kérdés, hogy a statisztikai számadatok ellenére mégis miért a cápatámadások állnak a média érdeklődésének a homlokterében. A válasznak sokkal inkább pszichikai, sem mint a valós tényeken alapuló magyarázata van. Az ember a számára idegennek és veszélyesnek tartott tengeri közegben sokkal kiszolgáltatottabbnak érzi magát, mint a szárazföldön.

Ma már azonban sok búvár a tengeri evolúció e pompás teremtményeivel való merülést inkább a legnagyobb búvárkalandnak, sem mint egy életveszélyes attrakciónak tartja. Az 1960-as évek végén, illetve a 70-es évek elején vállalkoztak arra az első pionírok, hogy – szakítva az általános félelmekkel –, testközelből találkozzanak a tengerek csúcsragadozóival. Az 1990-es évektől pedig a búváriparban – az addig szerzett pozitív tapasztalatok alapján –, általánossá vált a cápás kalandmerülés. Napjainkra az egyik legdinamikusabban fejlődő merülési ágazattá nőtte ki magát a cápákkal szervezett víz alatti találkozó, és évről-évre egyre többen vállalkoznak erre a rendkívüli kalandra. Világszerte közel száz olyan búvárparadicsomot ismerünk, ahol a fő attrakció a cápás merülés. Típusát tekintve megkülönböztetjük egymástól a védőketreces merüléseket és az igazi adrenalin-bombát, a nyílt vízi cápás merülést. Az, hogy a cápaketrec biztonságából vagy pedig szabadon merülve vállalkozhatunk-e a nagy kalandra, elsősorban a megfigyelni kívánt faj potenciális veszélyességétől, saját felkészültségünktől és az adott merülő helyen érvényes jogi szabályozástól függ.

Ami az afrikai szavannák szerelmeseinek a „Big Five” (az oroszlán, a leopárd, az elefánt, a kafferbivaly és az orrszarvú), az a fanatikus cáparajongóknak  a „Big Three”, azaz a nagy fehér, a tigris- és a bikacápa. Hogy mi a közös jellemzője e három fajnak? Az, hogy ezt a három cápát tekintik az emberre potenciálisan a legveszedelmesebbnek. Amíg a nagy fehérrel csak ketrecben randevúzhatunk, addig a másik két híres-hírhedt fajnál már „szabad a pálya”, velük az adrenalinra kiéhezett kalandkereső búvárok szabad merülésen is próbára tehetik állóképességüket. Természetesen ez utóbbi kalandra csak olyan, a cápák viselkedési szokásait jól ismerő és tapasztalt búvárok vállalkozhatnak, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

A cikk folytatását a The Explorer Magazin 2009. áprilisi számában olvashatják!