A lelkét kereső ember

Semmi sem fejezi ki mélyebben egy nép lelki életét, világszemléletét, viselkedési normáinak gyökereit, mint az, ahogyan ünnepel. Különösen igaz ez a húsvéti passiójátékokra.

Amíg mifelénk a húsvéti népszokások inkább a tavaszváráshoz, a természet megújulásához kapcsolódnak, s nagyrészt nem épülnek be a keresztény vallás ünnepi rítusaiba, addig más népeknél egyetlen hatalmas misztériummá fonódnak össze. Számukra Krisztus megfeszítésének története nem elvont példázat, hanem élő valóság, ami „vérre megy”, a szenvedést nem eljátsszák, hanem teljes valóságában átélik, megtisztulást remélnek tőle és feloldozást. Az általános európai felfogás számára már az is meghökkentő, ha egy korzikai szárd, vagy egy sevillai hívő véresre sanyargatja magát, az pedig egyenesen gyanús, ha valaki – átélni akarván Krisztus szenvedését – valóban keresztre feszítteti magát. Pedig a vezeklést már a legrégebbi görög szövegekben is meta-nóesisnek mondják, ami inkább a jellem átváltozását jelenti, mintsem a penitenciát.

Három passiójáték tükrözi talán leginkább ezt a miénktől eltérő felfogást. Az „élő keresztre feszítés” a Fülöp-szigetek spanyol anyanyelvű közösségében, a középkori pogány rítus a szárdok között, Korzika szigetén, és a sevillai Semana Santa körmenetei, a vezeklés barokkos változata. A mi felfogásunk szerint mindhárom szélsőséges, ám nem árt tekintettel lenni rá, hogy a vallás gyertyafény egy sokszínű lámpás mélyén, s mindegy, melyik színén át nézzük: a gyertyafény mindig ott ég legbelül.

Szögek a befőttes üvegben
A média évről évre felháborodottan (és izgatottan) tudósít a Manilától alig hetven kilométerre északra fekvő Fülöp-szigeteki kis falu, San Pedro Cutud véres passiójátékáról. Bár VI. Kelemen pápa már 1349-ben betiltotta a flagellánsok önsanyargatását, s a Vatikán évente tiltakozik a kegyetlen színjáték ellen, mondván, hogy nem más, mint a hit félreértelmezése, a cutudi parasztok 1961 óta (amikor a helyi csodadoktor, Arsenio Anoza rituálisan keresztre feszíttette magát) minden nagypénteken megrendezik passiójukat. A különös az, hogy a legvéresebb látványosság nem maga a megfeszítés, sokkal inkább a fanatikus vezeklők felvonulása, akik korbácsukba fém-, és üvegdarabokat fonnak, s azzal ütlegelik magukat a templomtól a Golgotának kinevezett dombocskáig. Ha valahol, akkor útközben fröcsög a vér, Mel Gibson nyugodtan forgathatta volna itt Passiójának egyes részleteit.

A megfeszítés rekordját egyébként a negyvennégy éves Ruben Enaje tartja, aki cégtáblákat fest és több gyerekes családapa. Eddig huszonegyszer feszítették meg, a szögeket otthon tartja a polcon egy befőttes üvegben. Enaja nem megszállott, s a keresztre feszítés nem manilai csodadoktor trükk. Az ácsszögek valódiak és tíz centiméteresek, amiket a római légionáriusoknak öltözött parasztok (többnyire maguk is ácsok) egyetlen határozott mozdulattal ütnek az „áldozat” tenyerébe, kitapogatva az ereket és idegeket. Néhány éve rozsdamentes (vagy alkoholba mártott) szögeket használnak, hogy csökkentsék a vérfertőzés veszélyét. Aztán gézhez hasonlító rongydarabbal rögzítik az önkéntes Megváltók csuklóját és a keresztet felállítják. A cutudi Jézusoknak öt percet kell elviselniük jajszó nélkül.

A cikk folytatását a The Explorer Magazin 2009. áprilisi számában olvashatják!